A legtóbb biometrikus védelem feloldásának van egy kényelmetlen velejárója: tennünk kell valamilyen aktív lépést a bejelentkezéshez, legyen az az ujjunk egy panelre helyezése vagy egy szenzorba való merev belebámulás. Nem lenne jó, ha létezne egy olyan megoldás, amivel elég csak a közelben lennünk? A kutatók már dolgoznak egyen. Létrehoztak egy olyan számítógépes azonosítási rendszert, ami a szívünk méretét és formáját használja fel a bejelentkezéshez. A rendszer egy alacsony jelszintű Doppler radarral folyamatosan vizsgálja a szívünk méretét és csak akkor biztosít hozzáférést, ha a megfelelő helyen állunk. Másszóval Cindy-Lou Who nem tudja meghackelni a Grinch számitógépét, amikor az épp a kávészünetét tölti.

Mivel felnőtt korunkban a szív már nem változik (legalábbis extrém szituációkat leszámítva), így épp olyan megbízható az azonosításhoz, mint bármely más biometrikus bejelentkezési módszer, csak épp azzal az előnnyel, hogy passzívan és egészen nagy távolságokról is működhet. A fejlesztőcsapat úgy látja, hogy elsősorban repülőterek vehetnék nagy hasznát az ilyen azonosításnak, ahol az embereket egy automata rendszernek viszonylag nagy távolságról lenne ideális beazonosítani, anélkül, hogy hosszabb időre feltartanák őket. Habár kicsit hátborzongató lehet a gondolat, hogy a testünket a reptéren folyamatosan sugarakkal bombáznák, de valójában ez a megoldás sokkal gyengébb jelet használ, mint amit egy átlagos Wi-Fi adapter, amikkel már egyébként is teli pakoltuk az otthonainkat.