A Wei Xiaoyong, a Sichuani Eyetem oktatója szeretné tökjére vinni az előadásait. Ehhez azonban tudnia kell, hogy a kedves tesztalanyként beterelődött diákok valójában hogyan éreznek a prezentációi iránt. Csak, hogy a diák egy sunyi természetű jószág, aki nem akarja ám megbántani kedvenc oktatójának az érzéseit, pláne annak fényében, hogy a félév végén a professzor jóindulatán is múlhat, hogy milyen irányba kerekedik egy jegy. Így aztán a teljesen sztoikus személyek és a valóban lelkesedő diákok között van egy csomó emberke, aki a legunalmasabb előadáson is megpróbál figyelmet és érdeklődést szimulálni az éppen elhangzó random dolgok iránt.

A kérdés az, hogy hogyan lehetne kideríteni valójában hogyan éreznek a diákok? Itt jön képbe az arcfelismerő szoftver, amit a történetünkben szereplő professzor is alkalmaz. A kutatás nagy szerencséjére és a diákok nagy bánatára az arcunk számos árulkodó jelet ejt arról, hogy valójában hogyan is érzünk az aktuális prezentáció iránt és ezeket aligha tudjuk maradéktalanul elrejteni. Egyszóval minden az arcunkra van írva és ez a kis szerkezet le is olvassa szépen, ahogy azt kell.

Wei az adatokat arra használja, hogy az óráit tökéletesítse, de belegondolva egy hasonló rendszernek sok más szociológiai és pszichológiai kutatásnál is nagy haszna lehetne. Addig is figyeljünk oda órákon, hogy mi is ilyen okos dolgokat találhassunk fel.